De most őszintén. Mit is vártunk ettől az egésztől? Szocializációt, és sok sok tanácsot, jó szavakat, megerősítést, csupa ilyen közhelyes dolgot.
Érdekes indulás volt léleknek, lelkeknek, a "MIT CSINÁLSZ??? NEM LÁTOD??? MÉR ENGEDED???" féle odaköszönés. És ha lenne időgép, akkor most visszautazva ott fordulnánk vissza, és próbálnánk keresni egy másik lehetőséget. De nem tettük, szenvedtünk. Szenvedve is lehet tanulni. A negatívból is lehet tapasztalni. Bementünk, pórázon, majd jött az elengedés, és ketten egymást erősítve egy kicsit megmutatták, hogy milyen is a magyar virtus. Csipogtak, odaszóltak, de inkább csak bizonytalanságból. És jött egy ember, ruhája nem kender, de párnázott, harapásálló, és Huba odacsípett. Jó embert ezek nem bántanak, csak ha valaki sunnyog. És erre sem figyeltünk ekkor oda. A nemkenderesember fel is kiálltott, hogy hé hát ez megharapott! Pedig ha egy kicsit is tisztában lett volna a tényekkel, akkor tudta volna, hogy csak csípte. Foggal. És nem érzelmileg. Mert úgy pont, hogy nem csípte.
De miről is szólt ezek után sok sok hetvégénk délelőttje? Érkezés, rövid pórázfegyelem, kutyák elengedése, az ovónéni ebének nevelésének szemlélése, történetei meghallgatása, és mivel a két mudi külön volt választva, ezért ezek szökdösése, oktatók, segédoktatók hülyére vétele, és nagy ritkán egy kis játék. No meg ha felmerült valami kérdés hogy ezt vagy azt hogy oldjuk meg, akkor a válasz: "Légy érdekesebb!" Kösssz!
Folytatjuk.